Ilyenkor érzem, hogy Kiskunlacházán élő emberek többsége igenis összetart. Rengeteg helyen láttam részvét nyilvánítást Nóri és családja felé. Még mindig nehezen viselem a dolgot, pedig nem voltunk barátok, márcsak a korkülönbség miatt sem, de én azért kedveltem őt. Ismertük egymást, táboroztunk többször is egy helyen egy csoportban. Én mégis mint ha egy kicsit én is meghaltam volna vele. Én mindig csak egy kedves aranyos kislányként emlékszem rá. Soha nem fogom őt elfelejteni.

Felmerülhet a kérdés, hogy mit keres az utcán egy 14 éves lány hajnalban? Ezt csak nem kiskunlacháziak kérdezhetik. Aki ott élt eddig sosem gondolta volna, hogy ilyen kegyetlen és szörnyű dolog megtörténhet. Nekem még a fejemben sem fordult meg sosem pedig nem vagyok már tinédzser. És igen az én szüleim is nyugodtan elengedték a hugaimat lacházán bárhova, bármikor. Mi baj történhetne? És sajnos meg kellett tudnunk, hogy a gonosz sosem alszik.

Emlékezzünk Nócira!